Gondolatok a színházban
A színészek megszólítják a közönséget, bratyiznak vele, a széksorok között rohangálnak, leszólítanak embereket, kikacsintanak a darabból, úgy tesznek, mintha a nézők is a darabhoz tartoznának… Számomra nem ez a színház. Nézőként megkövetelem a távolságot a színészektől. Nézőként az a szerepem, hogy jelen legyek, de láthatatlanul, megszólíthatatlanul. Nem úgy látom az eseményeket, mint a tévében, hanem a közelség folytán a részese vagyok a történetnek, ám misztikus módon, és nem közvetlenül. Az interaktív színház számomra közönséges. Arra gondolok, hogy a rendező, a színtársulat talán nem viseli el a cselekmény feszültségét, és kényszeresen megtöri azzal a folyamatot, hogy bohóckodik, félrekacsint, szinte azt mondja könyörgőn, hogy kérlek, ne vegyetek ám komolyan! Nem kell!
Sok darab esetén érzem úgy a mondanivaló tekintetében, hogy a szerző szerencsés, amiért a művészetet, az indirekt közlést választotta, mert ha egy esszében kellene megfogalmaznia a filozófiáját, akkor egyből lelepleződne, hogy bugyuta, infantilis, felszínes. Így azonban, hogy a laposságát szétteríti a cselekményben, sokszor csupán sugallva az álláspontját, igazából elrejtőzik a sokféle értelmezés lehetősége mögé, és egyidejűleg lehet zsenit sejteni benne, és kóklert.
Forrás: Giordano Bruno
|