A színészek megszólítják a közönséget, bratyiznak vele, a széksorok között rohangálnak, leszólítanak embereket, kikacsintanak a darabból, úgy tesznek, mintha a nézők is a darabhoz tartoznának… Számomra nem ez a színház. Nézőként megkövetelem a távolságot a színészektől. Nézőként az a szerepem, hogy jelen legyek, de láthatatlanul, megszólíthatatlanul. Nem úgy látom az eseményeket, mint a tévében, hanem a közelség folytán a részese vagyok a történetnek, ám misztikus módon, és nem közvetlenül. Az interaktív színház számomra közönséges. Arra gondolok, hogy a rendező, a színtársulat talán nem viseli el a cselekmény feszültségét, és kényszeresen megtöri azzal a folyamatot, hogy bohóckodik, félrekacsint, szinte azt mondja könyörgőn, hogy kérlek, ne vegyetek ám komolyan! Nem kell!

Sok darab esetén érzem úgy a mondanivaló tekintetében, hogy a szerző szerencsés, amiért a művészetet, az indirekt közlést választotta, mert ha egy esszében kellene megfogalmaznia a filozófiáját, akkor egyből lelepleződne, hogy bugyuta, infantilis, felszínes. Így azonban, hogy a laposságát szétteríti a cselekményben, sokszor csupán sugallva az álláspontját, igazából elrejtőzik a sokféle értelmezés lehetősége mögé, és egyidejűleg lehet zsenit sejteni benne, és kóklert.

Forrás: Giordano Bruno

A legtöbb fiatalnak gondot jelent, vajon megtalálja-e a megfelelő társat? Ez fontos, de a boldog házassághoz két megfelelő ember kell. Számodra épp annyira fontos, hogy megfelelő emberré válj, mint az, hogy a megfelelő embert megtaláld. Ha Isten úgy látja, hogy szükséged van társra, a megfelelő időben gondoskodni fog róla. Istent sokkal jobban érdekli, kivel kötsz házasságot, mint téged. Hajszálaid számát is számon tartja.

Ha ennyire törődik veled, biztos lehetsz abban, hogy jövendő házastársadra is gondja lesz, hogy el ne rontsd az életed. Ha Istennek az az akarata, hogy megházasodj, tudja, ki számodra a megfelelő személy, de ne feledd el: Isten nem automatikusan a megfelelő személlyel köttet veled házasságot. Egy hivő ember is belebolondulhat bárkibe. Ha házasságot akarsz kötni az illetővel, különféle csodálatos "jeleket" láthatsz, melyek arra utalnak, hogy Isten helyesli ezt a terved.

Forrás: kifinet.hu

Az üresség az érzékelés egy változata, a tapasztalásra tekintés egy módja. Nem ad hozzá és nem vesz el semmit a tudati és fizikai események nyers adataihoz és adataiból. Úgy szemléled az eseményt az elmédben és az érzékeidben, hogy közben nem fogalmazol meg magadban olyan gondolatokat, hogy lehet-e valami az érzékelés hátterében.

Az érzékelés fenti változatát ürességnek hívjuk, mivel mentes az előfeltevésektől, amiket általában a tapasztalathoz kapcsolunk, hogy értelmet adjunk neki. Mentes azoktól a történetektől és világnézetektől, amelyeket azért alkotunk, hogy megmagyarázzák [és értelmezzék], hogy kik vagyunk, és a világot, amiben élünk. Habár ezeknek a magyarázatoknak [és értelmezéseknek] megvan a maga haszna, Buddha úgy találta, hogy minél absztraktabb kérdéseket teszünk föl – a saját eredeti identitásunkról és a világról –, az annál több figyelmet von el a közvetlen tapasztalattól, hogy az egyik esemény hogyan befolyásolja a másikat az éppen aktuális jelenben. Így maguk a magyarázatok és értelmezések kerülnek a szenvedés megoldása és megértése útjába.

Az üresség-szemléletű érzékelés elsajátítása megköveteli a szilárd erények, koncentráció és tisztánlátás gyakorlását. Ezek gyakorlása nélkül az elme hajlamos marad történetek és világnézetek gyártására. Ilyen formában az üresség tanítása sem fog másként hangzani, mint egy másik történet vagy világnézet új alapelvekkel. Ebben a formában az anyáddal való kapcsolat nem fog másként kinézni, mintha azt sugallaná, valójában nincs anya, nincs te. A világ tekintetében pedig azt jelentheti, hogy a világ valójában nem létezik vagy az ellenkező formában azt is jelentheti, hogy az üresség a létezés nagy differenciálatlan alapját képezi, amiből mindannyian létrejöttünk és egy nap oda fogunk visszatérni.

Forrás: Thánisszaró Bhikkhu 

Általában azt várjuk az élettől, hogy megadja mindazt, ami után vágyunk, hogy a gondok maguktól megoldódjanak, és hogy az események örömöt okozzanak, éppen elegendőt ahhoz, hogy boldogok legyünk. Mindig magunkon kívül keresünk: kint szeretnénk megtalálni elégedettségünk forrásait, és azokat a dolgokat is, amelyekre ráfoghatjuk hibáinkat és szenvedéseinket. Így az alapján ítéljük örömöt adónak vagy elszomorítónak a dolgokat, az embereket vagy az eseményeket, hogy azok mennyire igazodnak nézeteinkhez illetve életfelfogásunkhoz.

Azonban az, ami egyes embereket szomorúvá tesz, másoknak élvezetet nyújt. Ha megkérdezzük ismerőseinket, mit éreznek egy esős napon, lesznek olyanok, akik szerint csodálatos és inspiráló ez az idő, másokat viszont elkedvetlenít. Ugyanezt az eredményt kapjuk, ha egy zeneműről, egy versről, egy virágról vagy akár a csillagos égről kérdezünk. Nyilvánvaló, hogy a vidámság és a szomorúság nem tartozik szervesen a jelenségekhez. Mi társítjuk őket hozzájuk.

Forrás: Delia Steinberg Guzmán